Marc Fromager az Aide é l’Église en Détresse (AED) elnöke, amely nem más, mint a bajban lévő, üldözött egyházat segítő pápai jogú katolikus szervezet francia tagozata. Az e szervezetben munkálkodó cselekvő keresztények küldetése az, hogy rámutassanak, milyen üldöztetések érik a keresztényeket a világban, és támogassák a megpróbáltatások között élő szenvedő közösségeket.
Fromager kötetét panasszal kezdi: „Egész egyszerűen nem hisznek nekünk. (…) Az új uralkodó ideológia szerint nincsenek többé gonoszok, mindenki kedves, talán a nyugati embert, és persze szükségképpen a keresztényeket kivéve. Szóval nem szabad üldözésről beszélni, nehogy stigmatizáljunk.”
A szerző mégis tollat ragad, és kiindulva a közvetlen tapasztalati valóságból elénk tárja a bonyolult jelen helyzetet, nem feledve, hogy hosszú távon mi is érintettek vagyunk. A kérdés ugyanis így szól: mi lesz a nyugati keresztényekkel a keleti keresztények nélkül?
Kikről beszélünk?
A Közel-Kelet vitathatatlanul a világ közepe – földrajzi, történelmi és vallási szempontból is. Valóban minden itt kezdődött, ez Mezopotámia ősi földje, a két folyó köze. Konkrétan Irakról van szó, amely ma a káosz epicentruma. Ezenfelül a három monoteista vallás szülőföldje. Mindenekelőtt Ábrahámra gondolunk, aki a káldeai Ur városából való. Az iraki keresztényeket ma is káldeusoknak nevezik.
A zsidó vallás után jön a kereszténység, Krisztus, aki a Szentföldet választja működése teréül, végül az iszlám a Mekka és Medina közötti területen. A szent város mégis mindegyik esetben Jeruzsálem. Az iszlám átvesz ugyan elemeket a judaizmusból is meg a kereszténységből is, de az egésznek gyökeresen eltérő eredménye lesz.
Kik a keleti keresztények? A Közel-Kelettől kiindulva három irányban terjed szét a kereszténység: szír, kopt és később bizánci hagyományról beszélhetünk. Keleti vagy latin rítusú katolikusokról van szó: egyszerre mindkettő is lehet valaki, ha ezt nem is mindig fogadják el.
Minthogy a kereszténység a Szentföldön bukkan fel, a keleti keresztények idősebb testvéreink a hitben. Innen indulnak el az apostolok evangelizáló útjaikra a Nyugat szélétől a Távol-Kelet határáig. S közben, ahogy a szerző írja: zsinattól zsinatig folynak a teológiai viták. Különbözőségek – amelyek a földrajzi távolságokból is adódnak – jönnek létre, s egy fontos dokumentum is születik, Damaszkuszi Szent János szíriai egyháztanítónak (VIII. század) a teljesség igényével elkészített leírása az eretnekségekről. Listáján a százegyedik, a Damaszkuszban éppen akkor felbukkanó eretnekség: az iszlám (!).
Napjainkban az őshonos keresztények (8 millió kopt Egyiptomban, 4 millió a közeli országokban) kiegészülve az Arab-félszigeten élő, többnyire ázsiai bevándorlókkal, körülbelül 15 millió lelket tesznek ki. Ők néznek szembe a Közel-Kelet 397 milliós muszlim többségű népességével. S hogy hányféle keresztény – ezen belül katolikus – egyház működik, méghozzá eltérő földrajzi területen, annak jellemzésére a szerző egy mondatát idézzük: „Csak kapkodjuk a fejünket…” Pillanatnyilag meg sem lehet hallani Krisztus sürgető felhívását az egységre: „Hogy egyek legyenek!” (Jn 17,21-22)
A keleti keresztények jövője veszélyben van, számuk is egyre erősebben csökken. A helyzetük 2014 nyarán kezdett el romlani. Egy emberöltő számait mutatja be a szerző, amely teljességgel zavarba ejtő: Libanon, a Szentföld, Irak és Törökország egy generáció alatt 83 százalékos csökkenést mutat a keresztény lakosság arányában. Törökország viszi el a pálmát: egy évszázada még a népesség negyede keresztény volt, ma már csak 0,1 százaléka, ami gyakorlatilag a teljes eltűnést jelenti.
„Mit kér tőlünk Isten: maradjunk, vagy emigráljunk?” Ez az a kérdés, amit a keleti keresztények nap mint nap feltesznek maguknak. Mert milyen választást hagynak nekik? A sorsuk: állandó verbális vagy fizikai erőszak, folyamatos feszültség, sőt elnyomás. Ez megnöveli az elvándorlás kísértését, ami azonban elérhetetlenül nehéz véges anyagi eszközeik miatt. A másik nagy kísértés: az üldöztetés elkerülése érdekében áttérés az iszlámra.
Úgy tűnik, ottani hittestvéreink azok, akik arra kaptak meghívást, hogy szüntelenül megújítsák az isteni erényeket: a hitet, a reményt és a szeretetet. Ez lenne a mi feladatunk is!
A szerző fejezetet szentel az „arab tavasznak”, amely reményt ébresztett abban az ifjúságban, amely több szabadságra vágyott, de álmaikat végül más útra terelték.
2011 sarkalatos év volt. A Föld megremegett, a szó szoros értelmében és a geopolitikai kártyák újraosztásával is. A természet és a népek tombolása megdöbbenést váltott ki. A megkövült életből, amelyet „Jurassic Park” néven jellemeztek a változást várók, nem virágzott ki a tavasz, hanem összeroppanás (Líbia), az Iszlám Állam garázdálkodása (Egyiptom) és az „arab tavasz” háborúvá fajulása következett (Szíria). Irakban a helyzet már eleve katasztrofális volt, ami most a szíriai háború folytán egyre csak súlyosbodik.
Mi történik?
Irak huszonöt éve szerepel a médiumok vezető híreiben. Hosszú háborúja Iránnal, majd Kuvait lerohanása, az 1991-es öbölháború, később a 2003–2013-ig tartó amerikai megszállás mind okot ad a „médiaszereplésre”. A hírek élére azonban igazán 2014 júniusában kerül, amikor az Iszlám Állam elfoglalja Moszult. A moszuli csata (2014. június 6-án kezdődött) mindössze öt napig tart.
Moszul Irak második legnagyobb városa, a bibliai Ninive. Ezt alakítja fővárosává az Iszlám Állam. Azt a Moszult/Ninivét, amely a kereszténység egyik nagy központja volt, több mint 45 templomával. Egyébként az egész Ninivei-fennsík tele volt keresztény városokkal, falvakkal. Ezekből egy sem maradt! Ott, ahol mindennap misét celebráltak, az Iszlám Állam lett az úr, mecsetekkel, kapitányságokkal, irodákkal.
Mára a város lakossága elmenekült. Házaikat az arab n-nel (nún) jelölték, utalva a nazarénus (a Korán szerinti keresztény) szóra. Helyesen m-et kellett volna jelül használniuk, utalva a Messiásra, Al-Massira, mert az igazi keresztények nem nazarénusok.
A város elfoglalásának pillanatától kezdve minden hivatalos épületre kitűzik az Iszlám Állam fekete lobogóját. Érdekes, hogy a szunnita többségű lakosság nagy része inkább kedvezően fogadja a dzsihadistákat. De végül az iszlám jog radikális változata nyer tért, amely sok esetben sem a siítáknak, sem a szunnitáknak nem jelent biztonságot.
Amikor azonban az Iszlám Állam megkaparintja a Ninivei-fennsíkot, általános menekülés veszi kezdetét a 40–70 kilométer távolságra lévő Kurdisztánba. 125 ezer keresztény menekül, mindenét hátrahagyva… De a menekülőknek csak tíz százalékát teszik ki keresztények, az összlétszám 1,3 millió embert jelent. E hatalmas tömeget először nagy nemzetközi szervezetek fogadják (Pl.: az ENSZ). A muszlim menekültekért közösségi szolidaritási akció indul. De történik-e valami a keresztények érdekében?
Egyedül a helyi egyházak sietnek a segítségükre, de nem tudnak megbirkózni ezzel az áradattal. A tömeges keresztény exodus az iraki lakosság egy százalékát jelenti. Ezen a ponton kapcsolódnak be a nemzetközi katolikus szervezetek, többek között az AED is, amely 2014 óta több mint 7,2 millió EUR-t küldött.
A kurdisztáni hegyek tövében nyáron fullasztó a hőség, télen csontig ható hideg van. Sátor helyett alacsony komforttal bíró gyorsházak szükségesek és a menekülők közötti tízezer keresztény gyermek oktatását is biztosítani kell. Óriási erőfeszítést kívánó feladat!
Közben Moszulban az Iszlám Állam fekete lobogója leng az alávetett lelkek felett: terror és bizonytalanság. A nők helyzete végképp elviselhetetlen: öltözködésüket (teljes fátyol és kesztyű) és mozgásukat (csak férfi kísérettel léphetnek ki a házból) szigorúan ellenőrzik. Az iskolák, az éttermek bezárva, a sariát a dzsihadisták betartatják. Minden fizetés negyedét levonják, a rend megsértőit megostorozzák, megkövezik, vagy lefejezik: „Isten hozta az Iszlám Állam fővárosában, a kalifátusban!”
A kurd hegyek alján élő keresztények mindent elveszítettek azért, hogy ne kelljen megtagadniuk Krisztust, életveszélyben ugyan nincsenek, de semmilyen jövőjük nincs.
A lassan, óriási pénzügyi segítséggel javuló konkrét élethelyzetek azonban a tartós lelki traumákat nem tudják oldani. A szerző egyéni példákkal illusztrálja mindezt, az értő olvasó pedig nem tudja megtagadni a mély együttérzést e földönfutó keresztények sorsát követve.
Szíriában ugyanez a harc folyik, bár eleinte polgárháborúnak kiáltják ki, de a külföldi zsoldosok nagy aránya a nemzetközi háború rémét hozza el. Mára 570 ezer halott és 12 millió kitelepített (4 millió külföldi és 8 millió belső menekült) képezi a jelen számvetést. Az ország szinte felfoghatatlan agónián megy keresztül. A szerző arra int bennünket, képzeljük el, hogy e döbbenetes számok mögött „minden személy egyedülálló és egyetlen”.
Az iraki forgatókönyv megismétlődik: a keresztény jelenlét szinte egy pillanat alatt omlik össze. Pedig Szíria volt az az ország, ahol keresztények és muszlimok viszonya a legkevésbé volt rossz. Négy év leforgása alatt több mint 150 templom, kolostor, lelkipásztori központ válik a földdel egyenlővé. Keresztény mártíromságról beszélhetünk még azok esetében is, akik nem haltak meg, mert megaláztatást, erőszakot szenvedtek el csupán azért, mert nem akarták megtagadni Krisztust.
Libanon túlélése rejtély, az ország bármely pillanatban összeomolhatna, de még mindig kitart. Legendás madaruk, a főnix újjászülető tulajdonságát vallják magukénak. De meddig tudnak kitartani és mi lesz a többi kereszténnyel?
Népirtás? Teszi fel a kérdést a szerző. A választ a közel-keleti pátriárkák adják meg: a keleti keresztények „népirtással egyenértékű etnikai és vallási tisztogatás tárgyai”, és szeretnék felrázni azokat, akiknek van füle a hallásra, hogy „a keresztényeket a saját földjükön a kihalás fenyegeti.”
Miért?
A szerző szerint a közel-keleti krízis egyrészt a helyi felelősség terméke, energetikai tétel, Szaúd-Arábia és Irán harca, az iszlám radikalizálódása, másrészt a nyugati beavatkozások kombinációja. De nagyon fontos szerepet játszik a politikai és gazdasági okokon túl a háttérben lapuló, a Közel-Keleten megkerülhetetlen vallási kérdés.
A radikális iszlám, amely terjed, nem más, mint a vahabita iszlám, egy bagdadi teológus „találmánya”. Tanai hirdetésének célja az volt, hogy az iszlámot az eredeti tisztaságához vezesse vissza. De akik e dogmákat nem fogadják el, álszentek, eretnekek, gonosztevők – szerinte. Több mint fél évszázada lehetünk tanúi a vahabita/radikális iszlám terjedésének, amelynek első követője Szaúd-Arábia és Katar volt.
És itt lépnek be azok az anyagi források, amelyek egyértelműen az olajdollárok, a gigászi olaj- és gázbázisok profitját megteremtik. A világ szénhidrogén-igényének robbanásszerű növekedése, a helyi lelőhelyek felfedezése földgolyónk feletti úrrá teszi a tulajdonosokat, akik akár vallásukat is exportálhatják, amelyet meg is tesznek, dollármilliók által vastagon dotálva.
A vallási radikalizálódás azonban, ha jobban megnézzük, az iszlám mély válságát is takarja, mert válságban van a modernitással, a globalizációval kapcsolatban, és a kereszténység vonzereje miatt is!
Mohamed halálos ágyán kijelenti: „Nem lehet két vallás az Arab-félszigeten.” Ám a muszlimok többsége mérsékelt, és az ő végüket is jelenti a rigorózus iszlám, amelynek következménye az, hogy nemcsak a keresztények, hanem mindenki menekül.
A szerző árnyalt képet fest a szunnita és a siíta háborúságról is, amely igazából nem teológiai vita eredménye, hanem a fókuszban az a kérdés áll, ki lesz a „főnök” a Közel-Keleten. Ebbe a stratégiai újrarendeződés, a különböző izraeli és amerikai szövetségkötések is belejátszanak – az Iszlám Állam további területi előrehaladása mellett.
Gáz minden szinten címmel ismerteti a szerző azt az energetikai játszmát, amelynek kiváltója a tény, hogy az olajon kívül mindenütt gáz van a Földközi-tenger keleti medencéjében, mi több, egyre növekvő lelőhelyeket találnak.
Katar egyenlő: földgáz. És megkezdődik a kemény harc: mi módon, mely államon keresztül vezessék és adják el pótolhatatlan energiájukat ezek a gazdag államok. Amerikai és orosz projektek ütköznek, Szíriát ez a tény sodorja háborúba, mert nem hajlandó orosz szövetségese ellen cselekedni. Most már a szíriai elnök, Bassár el-Asszad is útban van.
A kitartó háború Szíria északkeleti részén lehetővé tette egy dzsihadista tömb létrejöttét (egykor az Amerika-ellenes Al-Kaida iraki csoportja volt), mert az Arab-félsziget felől nagy mennyiségű fegyver és pénz érkezik ide, a radikális vallás arca pedig megjelenhet az Iszlám Állam képében. Egyszerűen csak átmasíroznak az iraki-szír határon és beveszik Moszult. Ma Irak harmadát és Szíria felét tartják fennhatóságuk alatt.
A Nyugat is nagy szerepet játszik a közel-keleti káoszban: a különböző hadműveletek, a térség szétdarabolásának szándéka, az olajmonarchiák érdekeinek szervilis kiszolgálása bűnösen közrejátszik a civil lakosság szenvedéseiben. Az új Közel-Kelet kártyának színe és visszája is van. Az Iszlám Állam a már amúgy is idejétmúlt térkép megújítására törekszik: a határok kiradírozása a cél, a nemzeti földnek és jogrendszernek nincs értelme, a sariát kell a helyébe állítani.
Ám egy izraeli-amerikai terv is a régi angol-francia térkép átszabását tervezi mondván, hogy jobb volna, ha egyetnikumú és egyvallású kicsiny övezetek alakulnának, könnyebben ellenőrizhetők lennének! Terveik szerint lenne kurd, arab, perzsa régió, siíta térfél, szunnita térség, drúz körzet… Ez a zsidó államnak is jól jönne, mert belesimulnának egyfajta normalitásba, vagyis ők is az egyik vallásra alapozott ország lennének a sok közül. Ez nagyobb biztonságérzettel járna számukra. „A keresztényeknek nem kell ilyen terület, mert már nem lesznek.”
A divide et impera-elv demokráciák variációit vázolja fel, de a szíriai orosz beavatkozás hátráltatja az előre elhatározott terveket. A nemkívánatos Putyin virtuális ostorcsapásokat kap. A nyugati propaganda csodásan működik, ezért az ukrajnai zavargásokért is egyedül őt teszi felelőssé, és ez még egy ok az ő leveretésére. Putyin diabolizálása lehetővé teszi, hogy mélyen és tartósan megosszák Európát, tudván, hogy Oroszország és Európa kölcsönösen függnek egymástól. Az USA célja: Európa maradjon középhatalom, Oroszország félreállítása jól jön neki. Európa rájön-e: mi az, ami a javát szolgálja?
És ezután?
Az Iszlám Állam közeledik, támadások érik Európát. Nincs rendezve a migráció kérdése, az illegális tengeri átkelések sokszorosának vagyunk tanúi.
Meglepő szellemi fordulat: a keleti keresztények értünk kezdenek aggódni!
A káosz, amit ők otthon megtapasztaltak, közeledhet! Ehhez hozzájárult Európa azzal, hogy főszerepet vállalt Líbia szétverésében. A líbiai nép rémisztő szenvedéseire fittyet hányt, így ne csodálkozzék, ha most maga van végveszélyben!
Van-e remény Európa iszlamizációjának terve ellenére? – teszi fel a kérdést végül a szerző. Talán ezt a legnehezebb megélni az isteni erények közül, hiszen megpróbáltatások közepette van rá szükségünk. Fromager válasza biztat bennünket: hinnünk kell, hogy a háborúnak egyszer vége lesz, az erőszakot végtelenségig fenntartani nem lehet. A Gondviselés közbelépésével akár más világrend körvonalazódhat, amely legyűrheti a jelen gonoszságát.
Reményt adhat a keresztény hitre térők jelentős száma, ha Európában ez nem is látszik. A mérsékelt muszlim lakosság is ébredezik. A kegyelem csatornái működnek, az irgalmasság tanúságtételei élő példaként hatnak.
A kötet minden lapja reveláció lehet az olvasó számára. Eme ismertető csupán vázlat Fromager munkájáról, amelyet – a szerző bevallása szerint – az európai „téblábolás” is ihletett.
(Háborúk, olaj, radikalizmus. Csapdában a keleti keresztények. Kairosz Kiadó, Budapest – 2017)
Fülöp Zsuzsanna
A cikket köszönjük Jel Újságnak.
/mkr-nagylogo.png)
