Kortársaink többsége semmit nem tud az akédiáról, s azt még kevesebben sejtik, hogy ez az, amit a hagyomány a híres „dél ördögeként” azonosított, s ettől retteg mindenki, aki a hírhedt „életközepi krízis” kellős közepén van. Ugyanakkor, bár az akédia kifejezés feledésbe merült, az általa jelölt jelenség nem tűnt el. Ha kicsit elmélyedünk a sivatag első szerzeteseinek ízes írásaiban, ezt azonnal láthatjuk. Már a „dél ördöge” kifejezés is fel kellett, hogy ébressze az érdeklődésünket. Hiszen az ördögöt többnyire az éjszakához, s nem a nappali világossághoz kötjük! De vajon nem pontosan az teszi az akédiát különösen is ijesztővé és nyomasztóvá, hogy váratlanul és fényes nappal támad? S míg a déli napfény mindent megfüröszt ragyogó fényében, addig az akédia, mint valami nyomasztó sötétség, a lelki unottság szürkeségébe és a reménytelenség éjszakájába taszítja annak szívét, akit megtámad.
A „dél ördögét” csak akkor győzhetjük le, ha befogadjuk Isten szeretetét és hivatásunk fönséges voltát, ami az igazi keresztény szabadságból végül örömet fakaszt. Adjuk át a szót XVI. Benedek pápának:
„Tulajdonképpen mindannyian félünk. Félünk, hogy ha Krisztust teljesen beengedjük az életünkbe, s egészen megnyílunk neki, akkor ez életünk egy részétől megfoszt minket. Félünk lemondani valami nagyról, egyetlenről, ami az életet széppé teszi. Vajon ha lemondunk ezekről, nem leszünk-e nyugtalanok, és nem veszítjük-e el szabadságunkat? Nem! Aki Krisztust beengedi az életébe, semmit nem veszít el, semmit, de semmit abból, ami az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Az élet kapui csak ebben a barátságban nyílnak tágasra. Csak ebben a barátságban mutatkoznak meg igazán az emberlét nagy lehetőségei. Csak ebben a barátságban tapasztalhatjuk meg a szépet és azt, ami szabaddá tesz minket”.
Részlet a pápai beiktatás szentmiséjén mondott homíliából, 2005. április 24-én.
